6.A koncert

Dávid.Ő az.

Egyetlen fiú volt az életemben,akinek lehetett volna kulcsa a szívemhez.Természetesen ő sem felelt volna meg tökéletesen az elvárásaimnak,de már esélyes volt.Képes lettem volna egy picit lejjebb tenni a lécet miatta,mert az eddigi pályázókhoz képest kimagaslóan jó volt.Külsőleg és belsőleg egyaránt.Egyetlen baj volt vele.Messze lakott.Csak interneten keresztül beszélgettünk,ott is ismertük meg egymást.Sosem találkoztunk.Ő nem akart találkozni velem,mert félt a távkapcsolattól.Illetve nem félt,csak nem akart állandóan szenvedni a hiányomtól.Legalábbis ő ezt állította,de én tudtam,hogy ez egyenlő azzal,hogy fél.Csak ezt nehéz beismerni.Tudomásul vettem és azóta csak nagyon ritkán társalogtunk.Beletörődtem,hogy nem nekem szánta az ég.Tulajdonképpen tényleg nem illettünk volna össze.Túl egyszerű hozzám.Mindent olyan reálisan és pesszimistán látott,míg én mindig is szerettem elrugaszkodni a valóságtól,aztán persze rendszerint hatalmasat csalódtam.Egyébként is intelligensebb pasit képzeltem el magamnak.Nagyon maximalista voltam.

Utolsó beszélgetésünkkor elmeséltem neki,hogy mennyire félek a koncerttől.És most itt van.
Ráadásul Edward mellett ül.Ismerik egymást?!

A dal végén Marci úgy állt be mögém,mintha vámpír-módra meg akarná harapni a nyakam.Edward arca a rémülttől a rémisztőn át a fájdalmasig a negatív érzelmek széles skáláját tükrözte.Vastapsot kaptunk,de ez engem ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekelt.Még előttem állt egy egy órás koncert és Edward és Dávid arckifejezését nem bírtam kiverni a fejemből.Gyorsan át kellett öltöznöm,egy gyönyörű lila-fekete,tüllös selyemruhába,fekete selyemboleróval.Csodaszép volt.Ittam egy pár kortyot,miközben küzdöttem a megfejthetetlen arcokkal.

-Evelin!Kezdünk!-szólalt meg Marci.

A szívem hirtelen őrült száguldásba kezdett,az adrenalin lüktetett az ereimben.Szerettem ezt az érzést.Kiléptem a színpadra.Minden szem rám szegeződött.Szándékosan nem néztem rájuk.

A hűtlen című Edda dallal indítottuk a koncertünket.A dal közepe körül úgy feloldódtam a színpadon,hogy végre mertem a közönség sorait fürkészni.Elég sokan maradtak a koncerten,de engem csak két ember érdekelt.Ők is maradtak.

Dávidnak végre tetszett,amit látott.El volt kápráztatva.De Edward arcán olyan erős fájdalom ült,hogy a szívem belesajdult és küzdenem kellett a könnyeimmel. Magam sem értettem a reakciómat,de nem volt időm megfejteni,hisz a shownak mennie kell.

A koncert után egy páran megvártak,hogy gratuláljanak,köztük Edward és Dávid is.Az ajtó mellett álltak,Dávid volt közelebb hozzám.

-Szia Evelin!Gratulálok!Nagyon klassz volt a koncert!-gratulált Dávid.
-Szia Dávid.Köszi!-válaszoltam.
-Szia.-lépett közelebb Edward.
-Szia Edward.
-Hé,ti honnan ismeritek egymást?-kérdezte Dávid.
-Evelin mutatta meg nekem a hévízgyörki tavat.-mondta Edward.
-Igen?Mikor?
-Múlt héten.-válaszoltam.
-Nahát!Kicsi a világ!-mondta Dávid.
-Ez az egyik kedvenc mondásom.-válaszoltam mosolygós arccal.-De ti honnan ismeritek egymást?
Meglepődtek a kérdésemen.Mintha valami nagy titokra kérdeztem volna rá.
-Tulajdonképpen Edwardot is az interneten ismertem meg,illetve előbb a tesóját,Alice-t.
-Igen.Alice magyar ismerősöket próbált szerezni és megtalálta Dávidot.
Na ezt nem hiszem el!A tesóját Alice-nak hívják!Ez már tényleg sok!
-Alice-nak hívják a tesódat?-kérdeztem hitetlenül.
-Igen.-válaszolta cinkos mosollyal.
-Hihetetlenül tehetségesen ki tudod szűrni a lényegtelen információkat.-szólalt meg Dávid.
-Hisz ismersz.-válaszoltam.-Miért,mi lett volna a lényeg?
-Az hogy őt is az interneten ismertem meg,mint ahogyan Téged is.
-Ja!Tényleg!Hogy kerülsz ide?Nem úgy volt,hogy nem találkozunk?
-De.Illetve nem.Úgy volt,hogy a véletlenre bízzuk,hogy találkozunk-e vagy sem.
-De ez nem véletlen!Te eljöttél megnézni a koncertet.
-Fogalmazzunk inkább úgy,hogy kicsit besegítettem a véletlennek.
-Képes voltál ennyit utazni?
-Igen.
-Miért?
-Hogy láthassalak.
-Eddig nem szándékoztál élőben látni.
-Az eddig volt.Meggondoltam magam.
-Nem tudlak követni.Gyorsan változtatsz a döntéseiden.Ez meddig fog tartani?Mikor jön az új döntés?
-Nem lesz új döntés.Már tudom mit akarok.

Éreztem,hogy zavarba jövök.Főként,mert ezt nem szegény Edward előtt kellett volna művelnünk.Láttam,hogy ő is zavarban van.Érthető,hisz felesleges emberként állt ott mellettünk.Gyorsan témát váltottam és Edwardhoz fordultam.

-Edward,nem is mondtad,neked hogy tetszett a koncert?
-Nagyon szép a hangod és kitűnően táncolsz.

A válasza épp olyan kimért volt,mint amire számítottam.

-Nem tetszett,igaz?-kérdeztem,talán egy kicsit vakmerően.
-Ezt miből gondolod?

Nem mondtam semmit,csak mélyen a szemébe néztem.Sötétebb volt,mint legutóbb.

-Tulajdonképpen tetszett.Nagyon is.Tetszik a zenei ízlésed.Kicsit sok volt a szomorú dal.
-Szeretem a szomorú dalokat.Azoknak általában mélyebb értelmük van.

-Már ennyi az idő?-szakította félbe a beszélgetésünket Dávid.-Mennem kell.Sziasztok!
-Szia!Mész haza?
-Nem.Egy pár napig itt leszek az üdülőben.
-Hévízgyörkön?-elkerekedett a szemem.
-Aha.-mosolygott.
-Wow!Akkor jó éjszakát!
-Jó éjszakát!

Kettesben maradtunk Edwarddal.

-Hol is tartottunk?-kérdeztem Tőle.
-A szomorú daloknál.-válaszolta mosolyogva.
-Ja!Szóval azokat jobban szeretem.
-Igen.Értem.Én is így vagyok vele,tényleg több mondanivalójuk van.De fogadni mernék,hogy nem tudnád így előadni,ha nem lennél szomorú.
-Színészetről még nem hallottál?-kérdeztem durcásan.
Nem tetszett,hogy így belelát a lelkembe.
-De.Csakhogy ez nem színészkedés volt.Őszinte voltál.
-Mert te úgy értesz a színészethez.
-Nem.De az emberekhez igen.
-Akkor azt is meg tudod mondani,hogy miért vagyok szomorú?
-Szóval mégis az vagy?-kérdezte önelégült arccal.Nem válaszoltam,csak vágtam egy grimaszt.
-Nem.De kíváncsi lennék.Elmeséled?-kérdezte.
-Késő van.-válaszoltam,talán egy kicsit bunkón.
-Nekem van időm.-válaszolta,majd gyorsan hozzátette:Vagy te álmos vagy?
-Nem.-válaszolta a szám.Nem én,hiszen akkor el kell mesélnem mindent.Az összes bánatom.Igent kellett volna mondanom.De a szám önálló életre kelt.
-Helyes.Akkor talán hazakísérhetnélek.Közben pedig elmesélhetnéd,mi bánt.Meg persze minden mást is.

Fogalmam sincs,hogy lehetséges,de nem féltem.Boldog voltam,hogy végre valakinek elmesélhetek mindent,amit eddig elhallgattam.

Elindultunk,én pedig beszéltem...olyan sokat,mint talán még soha.Még soha,senki nem volt ennyire kíváncsi rám.Dávid se.Edward hallgatott,kérdezett,mosolygott,együttérzett.Öröm volt megosztani vele a gondjaimat.De tudtam,hogy őt is bántja valami.Nem kérdeztem meg,hogy mi.Nem akartam elrontani az estét egy kellemetlen kérdéssel.

Mikor hazaértem,még mindig fel voltam dobódva.Nagy nehezen mégis elaludtam.Álmodtam.Egy szomorú szemű fiúról.Sírtam,ő is sírt és csak ennyit mondtam: Szeretlek. Ő pedig ezt válaszolta:Én is.Örökké. És felébredtem.Ebben a pillanatban döbbentem rá,hogy miért érintett meg annyira Edward fájdalmas arca.Mert szeretem.Szeretem?De mi lesz Dáviddal?Őt is szeretem?!